A nyertes jutalma, hogy gazdagabb lehet azzal az érzéssel, amikor a szemed hirtelen befogja a zöld-barna hegyek előtti kisebb dombon fekvő vár formáit, és kisebb szédülés után már nem tudod nem látni. A 3-as út nem különösebben izgalmas tájai után újra otthon vagyunk, megérkeztünk. A vár már látszik - pipa. Hamarosan jönnek a falvak sorban: Szikszó, Aszaló, Halmaj, Csobádináncs, Foroencs - mormolom magamban a régi mondókát, amit még kiskoromban a vonaton tanított Mamóka, úton a mindig sok izgalmat tartogató mérai nyaralásra. 

Egyre lassul a forgalom. A rengeteg kamion csak nehezíti a közlekedést, de én hipersebességgel repülök vissza az időben.

Máris ott ülünk a Hernád-parton, ami nem is Hernád, hanem Bársonyos, mégis valamiért (kis)Hernádnak hívtuk, lehet hogy a színe miatt, hiszen mindkettő ugyanolyan barna. Szóval ülünk a parton, azon ábrándozok, hogy de jó lenne, ha bele tudnám a vízbe lógatni a lábam, de sajnos túl magas a part, jó lenne egy stég. Ha már stég, egy híd sem volna rossz, legalább átmehetnénk a folyó túlpartjára, ami ugye mindig izgalmasabb. Meg egyébként is ott az a sok hegy, milyen jó, hogy ilyen szép idő van, szinte egyenként látszanak az erdő fái, nem is beszélve Boldogkőváraljáról. 

Ez, azt hiszem, egy mindennapos kör volt, mert ha Mérára gondolok, egyenesen ez jut eszembe, ahogy nyitom az alsó kert kaput, kicsit megemelem, mert a fűben akad, lendületből átsuhanok a régi folyómedren (és elképzelem, hogy itt bizony, itt folyt régen a folyó), megnézem a paprikát, mekkorára nőtt, és hogy van-e dinnye, aztán - ha van a vadkörtefán a szomszédban - csenek egy körtét, és nézzük a vizet, milyen barna, nézzük a túlpartot, hogy milyen messze van, az amögött levő hegyek meg milyen közel, hiszen valamennyire ismerjük őket. 

Talán a 90-es években voltam utoljára kirándulni a Zemplénben, így nem kis izgalomban ülök a kocsiban. Tudom, hogy a Boldogkő várát és Regécet is felújították, így meglepetésre számítok. Ahogy elhagyjuk a gibárti szerpentint hamarosan újra megpillanthattam a sok emléket őrző várat, Boldogkő Várát.

A legszebb emlékeimet abból az időből őrzöm, amikor a büfé még a váron kívül, egy sziklaormon álló lakókocsi volt, a hálótermek pedig vas emeleteságyaknak, nem pedig múzeumnak adtak otthont, így a vár, hogyismondjam, modernizálása, nemcsak új dimenziót is adott a bennem élő várképhez, de kellemes meglepetés is volt. 

 A makett-kiállítás

Az ásványkiállításra jól emlékeztem, ott vettem az első kövemet, egy jáspist. Valami ólomkatonák is rémlettek, de nem túlságosan érdekelt a dolog most. Azért adtam neki egy esélyt, hiszen az új toronyban kapott helyet. Megérte.

A hegy gyomrában

Sosem voltam különösebben oda a vermekért, de azért a tisztesség kedvéért most is lesétáltunk a vár alatti pincékbe. Pont elkaptunk egy bácsit, amint unokáinak mesél teljes átéléssel arról, hogy "Bizony ezt a szakaszt a Józsi papa miatt zárták le". Amint kiderült Józsi papa egy igencsak rosszcsont volt, és olyan járatokba mászott be, ahová nem kellett volna. Még jó, hogy nem lett baja, mert bizony nem egy balesetveszélyes szakasz van a vár alatt. 

A várlátogatás itt végetért, de mi nem pihentünk. Utunk következő célpontja az addig soha meg nem hódított misztikus Regéc!