Alfred Tennyson
A kikötőn túl
Esthajnalcsillag, s csendülő
hang fentről: vár az Út!
S ne csikorogjon a hullámtörő,
mikor hajóm kifut:
telten, álmodva és pezsgéstelen
dagadjon a
tenger, mikor indul a végtelen
mélység fia.
Szürkület; estharang;
s utána a sötét!
S ne zokogjon se szív, se hang,
mikor lábam a hídra lép;
mert, noha a roppant ár túlragad
földi Téren, Időn,
hiszem, Kalauzom maga fogad,
ha átvágtam a Kikötőn.

(1889,Szabó Lőrinc ford.)

 Most úgy gyönyörködöm ebben a versben, mint amikor Anne - kamaszkorom kedvenc hősnője - szavalja Tennyson sikerét, a Shallot asszonyát, a csónakban ülve, hajózva lefelé a folyón. A versválasztás nem véletlenszerű: most kellett megtudnom, hogy a brit nemzeti költő élete utolsó éveit a Wight-szigeten élte, és merített onnan ihletet a kései költeményeihez, így azt képzelem, ha eleget ismételgetem a fenti sorokat, megnyílik egy időkapu, hogy a jelenbe kristálytiszta valóságként Alfie bácsi besétáljon és egyetértően biccentsen rám: "Bizony lányom, az én időmben is ilyen meseszerű volt a táj!"

Ha ez nem történne meg, akkor is maradnak az emlékeim. Az időkapu így is megnyílik, csak nem múltbeli alakok köszönnek be rajta, hanem én vagyok az utazó, aki átvág a portsmouth-i kikötőn, hogy a Wight-sziget szelleme fogja a kezem, és kalauzoljon körbe ezen a festői tájon. 

Már az ötlet is gyanúsan sorsszerűen fogant. Az idei húsvétot csak úgy hasra csapva Hampshire-ben töltöttük, és akárhova mentünk, mindenhonnan a titokzatos Isle of Wight-ra szegeződött a tekintetünk - hiába tengerparti erőd, hiába csodálatos naplemente, a gondolataink csak egy dolog körül forogtak: mégis milyen sziget az Ott? Meglehetősen szánalmasnak is tartottam azért kirándulni, hogy másról se ábrándozzam közben, mint a következő kirándulásról, de nem tehettem róla, nemcsak a tekintetem vonzotta minden irányból, a szívem is odahúzott, tudtam, hogy ott a helyem. Most, ahogy már itthon ülünk,í és írom e sorokat sem változott az érzés Tudom: igen, ott van, és olyan, mint amilyennek elképzeltem a túlpartot. 

Másfél hónappal később, ahogy a vártnál kicsit hosszabb út után ott ültünk a köveken, éppen jött az apály és lett egyre nagyobb a part, akkor fontam tovább a titokzatos túlpart gondolatát. Szóval ahogy ott ültünk a sziget déli partján, mögöttünk nemcsak az egész sziget, de a portsmouth-i kikötőbe éppen érkező Maersk hajó emléke, az amögött lassan szmogba vésző londoni körgyűrű csúcsforgalma és a mindennapok, szóval igen, ott vagyunk és megérkeztünk végre és EZ AZ, akkor hirtelen úgy éreztem magam, mint a véletlenül titokzatos térképre bukkant gyerekek (igen, én magam, többen). Ekkor ismertem be magamnak, a kincses sziget maga a valóság.

Ahogy az álom ott a parton ülve vált valósággá, úgy repedezik most e romantikus álomkép, hullik le lassan az elmémről ez a tarka-barka cicoma és tudatosul bennem, mit tett velem a sziget. Csak fecsegek álmokról, meg versekről, amikor egy kép többet ér száz szónál, hát még több kép: