Ülök a gép előtt és meredten bámulom az üres képernyőt. Agyam zokni, hátam sajog, hosszú hét áll mögöttem, de ha megveszek is, kipaszírozok magamból pár emléket a már két hete megtett conrwall-i hosszúhétvégénkről. Nem halogathatom tovább az írást, az emlékek máris fakulnak, lehet, hogy hibáztam, amikor engedtem a múlt heti lustaságnak, és hanyagságomnak a nagy becsben tartott fotónaplóm látja kárát? 

Ülök a gép előtt és meredten bámulom az üres képernyőt, most már eszem is, kell az agynak a táplálék, az üzemanyag, ami remélhetőleg a vadregényes utunk eseményeinek kronológiai elbeszéléséből Történeteket csinál. Hol vagytok hát első benyomások és napsütötte illatok? A szürkeállományom mely sötét zugában bújtok meg ti szívet melengető pillanatok? Gyertek-gyertek, ideje munkához látni! Vagy örök emlék helyett maradnátok hamar feledésbe merült kósza gondolatok? 

Szombat

Végre ez a pillanat is eljött! A magyar hazaút óta számolom a másodperceket a mostani hosszúhétvégéig: augusztus 29. bank holiday, bátrabban vállaltunk be egy messzibb célpontot, így esett a választás Cornwall-ra. Visszanézve a terveket elnézően mosolygok, ugyanis az ötletelés során felírt helyek töredékéhez volt csak esélyünk eljutni. Mivel lelkes English Heritage tagok vagyunk, így nem volt kérdés, hogy a klub által gondozott várakat látogatjuk, de még így is szortírozni kellett. 

Kelés: 4.30-kor, szendvicshadsereg felállítása, éves tagság utolsó pillanatban való megújítása és az itiner véglegesítése után indulás 5 után kicsivel. Még szinte éjjeli sötét az utakon, a korai műszakot kezdő munkások is csak most kelhetnek amikor mi már az autóban dalolunk. 

Az utazás nem különösebben volt emlékezetes, leszámítva azt a közlekedési dugót, amelyben egyszercsak magunkat találtuk a Stonehenge környékén. Elméletem szerint a dugó a köveket megpillantó, majd lassító sofőröknek köszönhető - ez a teória bebizonyosodni látszott, mert amint elhagytuk őket a dugó feloszlott. Hazafelé sem volt ez másképpen, leszámítva, hogy majd két órán keresztül ültünk a hol álló, hol lassan csordogáló kocsioszlopban, ami lám-lám, a Stonehenge után hirtelen hogyhogynem megindult. 

Szóval ott tartottam, hogy már valahol Dorsetet elhagyva Devonban járunk, kicsit már kezd hosszú lenni az út, már nincs mivel nagyon lekössem magam, amikor Zoli lelkesen az autóstérképet ajánlgatja, így lettem én is GPS. Látom, hogy 2000m magas hegyeket kellene látnunk, mégsem látunk. Csak kopár nagy dombokat. Lassan elhagyjuk az autópályát, az utak egyre szűkebbek lesznek, egyre csak kanyarognak az egyre barátságtalanabb vidéken. Termőtalaj nélküli domboldalak, szúrós bokrokkal tarkított fű nélküli legelők látványa fogadott minket. A falvakban kőházak, és pálmák. Egyébként ismerős a táj, filmekben látni ilyet, csodálkozva vettem ezt tudmásul, illetve fogtam fel - ez bizony a valóság, Tintagel pedig a kanyaron túl vár minket. 

Vagyis volt az több kanyar is, mire kimondhatatlan, sőt, kiolvashatatlan nevű falvak után végre boldogan szálltunk ki a kocsiból, hogy aztán gyermeki lelkesedéssel akarjunk megmászni minden sziklát és összeszedni minden követ.

Hát igen, ami igaz, az igaz, ehhez fogható misztikus helyen még nem jártam, így még most is csak elégedetten bólogatok, hogy bizony-bizony a tenger ott tényleg olyan sötétkék és acélosan fénylik, a sziklák mintha csak a tengerbe tegnap becsapódott meteoritok volnának, a fű dús, hosszúszálú, és rendkívül puha - kék, szürke és zöld - csak három szín, de ahogy ott a távolban, vagy a mélységben keverednek egymással,szinte harapható színkavalkáddá változik a táj, már-már giccses olajfestménnyé.

Az örömöm sajnos nem volt felhőtlen, ugyanis a partról megközelíthető Merlin Barlangját nagyon szerettem volna megnézni, de nem voltunk elég szemfülesek: a barlang csak apálykor megközelíthető, és habár még időben érkeztünk, mentünk amerre láttunk, és mire észbe kaptunk már úsznunk kellett volna. 

Sajnáltam is, hogy kishitűen nem fürdőruhában mentem, mert nemcsak hogy jól jött volna most, de tényleg strandidő volt és szívesen megmártóztam volna a habokban. Tovább is álltunk, hogy Newquay-ban vessük magunkat a hullámokba, ahol ez szintén nem jött össze, de legalább még több sziklát és tengert láttunk/másztunk meg/fotóztam.

Vasárnap

A tegnapi sziklamászás után nem csodálkozunk a reggeli izomlázon. Én lépni alig bírok, Zoli még pedig még aludna, így nem erőltetjük a korai kelést, kényelmesen indulunk be Penryn-ből Falmouth-ba, hogy a Pendennis Castle meghódításával indítsuk a napot. Penryn egy igazi halászfalu/kisváros: akárhova fordul az ember CSAK halászattal kapcsolatos boltok/tárgyak/nevek tűnnek fel mindenhol. Falmouth is követi ezt a vonalat, igaz sokkal takarosabb, nyüzsgőbb Penrynnél, igaz nem emiatt lett rögtön a favoritom, hanem az a szárazdokk nyűgözött le, amely a vár szinte szomszédságában van, és ahol éppen hatalmas hajókat újítottak fel. Annyira lefoglalt minden részlet megfigyelése, hogy mostmár bánatomra fotózni nem volt kedvem. 

De nem a Pendennis kastélyban, ahol ugyan mással sem voltam elfoglalva csak a masinával, mégsem sikerült sok jó képet lőni, hála a szeszélyes időjárásnak. 

Köd, napsütés, meleg pára, szemerkél, esik még?, nem, meleg van, vakítóan süt a nap, esik, namostzuhog, süt a nap, köd, felhős.

A reggeli hajóépítés után nem tudott nagyon lekötni ez a vár, hát még hogy terv szerint a következő programunk egy hajókirándulás volt! Akarom mondani, lett volna, ugyanis aki nem nézi meg az indulás időpontját, az nem tudja mikor kell a kikötőbe megérkeznie. Csodálkozással vegyes szomorúsággal kellett hát elfogadnom, hogy nem akkor indul a túrahajó, amikor mi megérkezni kegyeskedünk, hát ilyen az  élet! Cudar világ ez, ezzel együtt kell élnem. Még szerencse, hogy a véletlen kárpótolt egy kis komppal, amelybe teljesen véletlenül bukkantunk egy erdő kellős közepén. "Prince Harry Ferry" - mondókának is bevált. VIII Henriknek nemcsak felesége volt sok, de a Dél/Dél-Keleti partszakaszon számtalan erődöt is felépíttetett, és mivel a kenti szakaszt már ismerjük, szinte mint egy ismerőst látogattunk volna, úgy jártunk körbe az előbbi Pendennis kastélyban, illetve a folyótorkolat túloldalán álló, katonailag sebezhetőnek tartott St Mawes erődben. Amint megtudtuk, ez utóbbi  szinte egy 16. századi időkapszulában ragadt, ugyanis megépítése óta egyszer sem korszerűsítették. Ennek ellenére nem romokról beszélünk, sőt, nagyon szép állapotban van, gyönyörű kerttel és "saját stranddal". 

 Azon kapom magam, hogy egy ideje csak meredten nézek előre, és emlékezem. Az arcomat a szél hűti, fogom a kalapom nehogy lefújja a fejemről, közben a hajam mindenütt, az arcomban, a számban, ekkor érzem, milyen sós a levegő. A napnak még van ereje, és bár melegem nincs, a fények, a színek, a hangok tökéletes harmóniája a lelkemet felmelegíti. Szóval ott ülünk a vastag várfalon, nézzük a hullámokat, a hajókat és csónakokat, meg a túlpartot, ahonnan jöttünk, látszanak a színes házak a domboldalban, meg a szárazdokk. Még eszünk egyet a faluban de hamarosan indulunk oda vissza, és újból ez a part lesz a másik. 

 Még a kocsiban eldöntöttük, hogy szakítunk a nyugdíjas hozzáállásunkkal, és nem dőlünk ki már nyolckor, hanem addig rójuk Falmouth utcáit, amíg a lábunk bírja. A belváros már a nyaralók nevetgélésétől és az éttermek nyitott ablakain kihallatszó tányérok csörgésétől csilingelt. Ami St Mawes-ban boldogsággal töltött el, most hirtelen keserűvé, hovatovább, talán féltékennyé tett! Az a sok étterem ott, én meg tele hassal csak olvasom a táblákat, csorgatom a nyálam a sok tengeri herkentyűre! Miért nem ehetek meg mindent?

Hétfő

Hát, minden véget ér egyszer, a kellemes percek is. Tervezzük, hogy a déli parton végigautózunk, erre az ötletre visszagondolva hálás vagyok, hogy végül ésszel döntöttünk, és a kis kitérővel megközelíthető Dartmouth kastélyt vettük célba. 

Még odaérkezésünk előtt megszállt az ihlet, így az egész napom a mély gondolatok szortírozásával telt. A legnagyobb felismerésem viszont kétségkívül a Dartmouth kapcsán bennem feltörő irigységből indult. Milyen irigységből, ugye? Nagyjából 5000-en laknak Dartmouth-ban, abból az ötezerből egyik sem én vagyok! Szinte már dühösen járkáltam, néztem a kapásból visszatérő (egyébként valószínőleg nem aranyéletet élő) halászokat - én meg, a Turista, nyakában a fényképezővel, agyában már a másnapi teendőkkel a várfalon sétálok, és halásznék. Azóta is egy kép foglalkoztat: a saját maga börtönébe zárt ember, aki ha szabadulna is, inkább lenyeli a kulcsot, csak változatnia ne kelljen. 

Vajon a felismerést követi tett? Erről már csak egy következő bejegyzésben mesélek.